2016. december 19., hétfő 15:53

Metallica - Hardwired… to Self-Destruct

Írta: Farkas Viktor
Értékelés:
(3 szavazat)

„Kár, hogy azokból a régi jó dolgokból nem maradt semmi…”

Metallica albumot várni, majd elégedetlenül fogadni a rajongók egy rétegénél azt kell mondjam, már-már élethivatásszerűen jelentkezik. Megvizsgálva ezt a réteget, láthatjuk, hogy általában a régi vonalas rajongók úri huncutsága ez. Persze igen az első pár album és az alap felállás a legjobb igen, de be kell látni azt is, hogy a Metallica története során jó pár változást/szerencsétlenséget/hatást élt át és ez természetesen, hol máshol jelenhetne meg mint a dalaikban.

Természetesen tényként kell kezelni, hogy vannak erősebb és gyengébb lemezek (hogy a Lulu-t ne is említsem), de el kell ismerni, hogy a „rossz” és a „”tallica” két olyan fogalom melyek csak nagyon ritkán érintik egymást. Na de 8 év után mit adhat nekünk még egy Metallica lemez?

Back to the future

A Metallica legénysége is észrevette a naptáron a bűvös 2016-os számot. Egy zenészlegendának ez igazából két lehetőséget jelent. Vagy meghal, vagy pedig retrográf albumot készít. Nagy szerencsénkre itt az utóbbiról beszélhetünk. 

Hallottunk híreket a zenekarról a várakozás évei alatt is miszerint a tagok masszív riffháborúba kezdtek egymással. Kirk Hammett miután elvesztette telefonját - állítólag több 100 páratlan riff és téma veszett oda – még felhívta a figyelmet a biztonsági mentések fontosságára is! De a dalszerzés módja innentől kezdve nyílt információ volt a rajongók felé. Kvázi egy brain storming szerű folyat vége lett a most hallgatható Hardwired… to Self-Destruct című album, amin válogatott riffek lettek dalokká formázva.

A folyamat pedig – bár nem megszokott a tagok szerint – de nem működött rosszul. Az új lemez visszanyúl a gyökerekhez. Kevésbé kísérletező, mint elődje a Death Magnetic és inkább a trash-es egyszerűség jellemzi természetesen amolyan Metallicásan zseniális köntösbe bújtatva.

A nyitó nóta születése az egyik legérdekesebb, hiszen az album legutolsóként megírt daláról beszélünk. Lendületes dal, ami remekül megalapozza a hangulatot a további tételeknek. Tipikus ’tallica riffelés, ha pedig nincs valami dúdolható dallam csak úgy szállingóznak a kipengetett 0-ák a gitárokon. A fan service pedig ismét megnyilvánul, hiszen Kirk Hammett nem rejti a szólókat masszív wah pedálozás mögé (A gitáros társadalomban kvázi a wah pedál folyamatos és túlnyomó használata, miatt mém lett Hammett gitárjátéka).

Személyes kedvencem a Moth Into The Flame. Eszméletlen húzós riffek és gitárjáték. Amolyan Metallicásan hosszú a dal de egy pillanatra sem unalmas. Illetve nem elhanyagolgató tény, hogy James Hetfield hangja is visszatért. Na nem kell várni a magas C-t, de a mélyet viszont megkapjuk. Hallhatóan élvezi az album dalait. Nekem egy-egy dalnál olyan érzésem volt, mintha első feléneklésre, minden utómunka nélkül került volna fel a lemezre.

A Dream No More kicsit már a dallamosabb, Black album-osabb vonalon mozog. Annyira nem darálós témák kaptak helyet a dalban, tempója is visszafogottabb. Viszont, ami zseniálissá teszi az az a bizonyos belassulás 2:00-él. Hidegrázós.

Az utolsó kibeszélős dal a lemez záróakkordja is egyben. Jól mutatja, hogy mennyire átgondolt lemezt hozott idén a zenekar. Minden olyan elem megtalálható ebben a pár percben, amiről a Hardwired szól. Tempó, riffek, egy hidegrázós szóló, feszes váltások, fejrázós hangulat, libabőr.

Összegzés: Fan service

A Metallica ráérzett az igényekre és a 2016-os év trendjeit követve igényesen szolgálta ki azokat. Minden dalhoz készítettek videókipet is, követve a zeneterjesztési trendeket. És mind hanganyagát, mint küllemét alaposan összerakva (most őszintén mennyire őrült borítót kapott az album?!) tett le az asztalra egy szinte tökéletes lemezt.

 

Farkas Viktor

Utoljára frissítve: 2016. december 19., hétfő 16:14

Új hozzászólás

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.